Utolsó [dene]vérig

Millie egyetlen éjszaka alatt mindent elveszített — az életét is beleértve –, de ettől még esze ágában sincs békében nyugodni. Frissen feltámasztva, gyásztól repedező szívvel és mínusz egy szemgolyóval lát neki, hogy néhány igen kellemetlen órát szerezzen a Zsinat vámpírjainak. Mialatt simlis politikusok és éhes hárpiafiókák akadályozzák abban, hogy megkeresse a legjobb barátját, szép lassan fényt derít a menyasszonyát övező rejtélyekre — és arra is, miért nem okos dolog kávéval helyettesíteni az alvást.

Orestest sem a józan esze, csupán a halhatatlansága óvja meg attól, hogy tizenhárom percen belül elpatkoljon: előbb egy mentőakció közben kerül szorult helyzetbe, majd egy olyan bosszúhadjárat kellős közepén találja magát, amely generációkkal azelőtt kezdődött el, hogy ő megszületett volna. Minden csepp meggyőzőerejére és sármjára szüksége lesz, ha helyre akarja pofozni a dolgokat.

Amíg a városban összegyűlt vámpírok a Grimnir helyén keletkezett hatalmi űrt próbálják betoldozni, Alistair tervei beérni látszanak… legalábbis, amíg az egyre sokasodó ómenek rá nem mutatnak, hogy a Grimnir közelebb jár, mint bármelyikük gondolná.

Ó, és nem mellesleg igencsak be van pöccenve.